- Gyűlölöm a papírmunkát – jelentettem ki, gyengén ellöktem magam az asztaltól és fáradtan megnyújtottam a végtagjaimat, amik elgémberedtek a már majdnem két órás ülés következtében. Felnéztem a digitális faliórára, ami mindig tökéletesen pontosan jár, és nagyot sóhajtottam.
- Mi a francért kell nekem még este tízkor is itt szórakoznom ezzel? – lekönyököltem az asztalra, majd a szabad kezemmel felvettem a brit telefonfülke formájú bögrémet. Azt hiszem a két évvel ezelőtti születésnapomra kaptam a főnöktől, mikor a többiek szerveztek nekem egy kis születésnapi összejövetelt a cégen belül. Még az ő ajándéka volt a legnormálisabb, a legtöbben egy csomó fölösleges kacatot adtak, mint mondjuk bólogató kutyát vagy éneklő születésnapi kártyát, csak hogy idegesítsenek. A töprengés közepette nagyot kortyoltam a már kihűlt Earl Gray teából. Jól esett a torkomnak még így hidegen is, és talán egy kis energiát is mintha adott volna. Elkezdtem bámulni a bögrét. Ki kéne mosnom alaposabban valamikor, mert a nemrég még olyan szépen fénylő piros most úgy festett, mint egy koszos kétemeletes oldala.
- Mi lenne veled, ha irodai lennél? Már attól kipurcansz, hogy az ügyek végén kell egy jelentést írnod – a hirtelen jött hang következtében sikerült a koszos kis telefonfülkét leejteni a kezemből, de a reflexeimnek hála még el tudtam kapni a zuhanás közepette, a fekete szőnyeggel borított padló felett olyan egy lábnyira. Büszkén és egyben megnyugodva sóhajtottam fel. Szép lassan visszatettem a helyére az értékes tárgyat, a monitorom elé, majd rideg nézéssel rámeredtem az egy helynyire levő személyre, aki vígan lóbálta a lábát az asztalon ülve, karjával megtámasztva magát.
- Francis, te istenátka, mikor jöttél ide? És egyébként is, természetes hogy nem bírom a gépelést és a többi baromságot, engem a terepre képeztek ki, és szó sem volt arról hogy ilyen dolgokkal is szenvednem kell, mikor ez mind az irodások dolga lenne! – mérgesen fújtam ki a levegőt az orromon, de akaratlanul is ezt követte egy hosszú ásítás, amit a kezemmel próbáltam leplezni.
- Hogy a fenébe dolgozhatsz itt ha azt sem tudod észrevenni mikor jöttem be? Egyébként olyan tíz perce, még köszöntünk is, de persze hogy nem emlékszel, totál félálomba vagy még most is! És az irodásoknak is van élete, tudod, így néha neked is alább kell hagynod az igényeidből, és legalább ezt az egy unalmas szart megcsinálni. Így sem kéne panaszkodnod, hisz te már annyi ideje vagy a szakmába, hogy profikat kapsz! Nekünk meg maradnak az idióta kezdők, a tojáshéjjal az alfelükön, vagy legjobb esetben is nektek segítünk be. Oh, pedig mit nem adnék egy szenvedélyes üldözésért! – a kezét drámaian a szívére helyezte, és álmodozóan meredt előre, még egy szőke tincse is a szemébe lógott. Nyugodt tempóban odagurultam elé a székemmel, szembefordultam vele, majd egy kicsit felnyújtóztam és erőteljesen megpöcköltem azt a pipogya homlokát. A hirtelen jött támadás miatt hátrébb csúszott, és nyávogva a homlokához kapta a kezét. Óvatosan elkezdte masszírozni azt egy olyan szenvedést produkáló arccal, amiért jelölni kéne egy BAFTA díjra.
- Au, most még morcisabb vagy mint szoktál, tényleg nem tesz jót neked ez az éjszakai papírmunka. Mennyi van még hátra? – érdeklődött, majd hirtelen leugrott a helyéről, megfogta a székem háttámláját és eltolt a dolgozóasztalomhoz. A kék szemei visszatükrözték a monitor képernyőjét, ahogyan átvizslatta. Mivel nem tudtam mást csinálni, összekulcsolt kezekkel figyeltem, hátradőlve a székben.
- Hmm, már a nagyja megvan ahogy látom, körülbelül egy negyed óra és megvagy – kihúzta magát, majd a vállamra tette a kezét. – Nos, mikor elmentem itt hagytam a táskámat, így azért jöttem be, viszont sietnem kéne mert már egy spanyol beauté vár rám, így most magadra hagylak, kitartás England! – még utoljára megpaskolta a vállam, majd elballagott az asztalához és felvette azt a rikító királykék szövetkabátját. Múltkor ez is szóba került az egyik megbeszélés szünetében, a kinti cigarettázás közepette a többiek között, hogy vajon miért is hordja azt a förtelmet. Voltak olyan tippek, hogy az anyja készítette neki és azért, voltak olyanok akik nemes egyszerűséggel letudták annyival hogy „mert egy idióta”, de voltak még olyanok is, akik azt állították hogy elvesztett egy fogadást még régen, és azóta is tartja magát ahhoz, de már nem is zavarja őt a kabát, sőt, megszerette. Én természetesen a középső csoportba tartoztam.
A kezébe vette a fekete bőr aktatáskáját, majd még mondott egy „jó éjt” elköszönést és kisétált az ajtón.
- Neked is jó éjt, vagy mi… - dünnyögtem az orrom alatt, majd visszafordultam a billentyűzet felé és nagy levegőt véve hozzáláttam a hajrához. Az ujjaim alatt tempósan kattogtak a billentyűk, és egyre több sor jelent meg a képernyőn is. A kattogás hangja beterítette a néma szobát, lassan az őrületbe kergetve vele. Olyannyira rákoncentráltam a gépelésre, hogy észre se vettem, hogy végre valahára sikerült befejeznem a maradékot röpke tíz perc alatt. Mialatt elmentettem a dokumentumot és kikapcsoltam a gépet, boldogan konstatáltam, hogy sikerült felülmúlnom annak az idiótának a számítását. Büszke vigyorral a képemen összeszedtem magamat, felkaptam magamra a zakóm, összeszedtem pár fontosabb dokumentumot az asztalomról és óvatosan behelyeztem az aktatáskámba, majd lenyomtam az ajtó melletti kapcsolót, és megindultam a lift felé. Az egész épületben csend honolt, most még a főnök sem volt itt, aki egyébként a legtovább szokott maradni és dolgozni ki tudja mi mindenen. Megnyomtam a lifthívó gombot, és az azon nyomban meg is érkezett, mivel nem várt rá senki más. Szokatlan volt a nagy liftben egyedül állni, mikor általában mindig tömegnyomor szokott lenni, így akarva-akaratlanul is egy fáradt mosollyal az arcomon szétterpesztettem a lábam, és a lift hátuljának dőlve mentem lefelé. Lehunytam a szemeimet, és élveztem a csendet, ami oly ritkán adatik meg, mert mindig van valami, lehet az akár egy apró csilingelés vagy esetlegesen egy pisztoly lövésének zaja, ami megzavarja ezt, és akaratlanul is kirángat ebből a nyugodt állapotból. Mint ahogy ebben a pillanatban is. Az apró csilingelés most a szokásosnál is zavaróbb volt, és kedvtelenül nyitottam ki a szemeimet, löktem el magam a lift fémes színezetű oldalától és léptem ki az előtérbe.
- Estét’ Arthur, hogy-hogy te még itt ilyenkor? – Kérdezett rá Erzsébet, aki éppen a porta mögött olvasott egy könyvet, és úgy tűnt, jól elvan, már hozzászokott ahhoz hogy el kelljen foglalnia magát.
- Ügy utána papírmunka, mert sajnos ilyet is kell néha – sóhajtottam fel, Erzsi pedig együtt érzően rám mosolygott.
- Egyébként – idegesen megvakartam a fejemet –kérlek, nagyon kérlek mond azt hogy van itt még taxi!
- Ömm, most hogy így mondod, azt hiszem láttam egyet az ajtón keresztül, mikor elmentem egy pohár ásványvízért.
- Akkor jó, sőt, remek, igazán nem volt kedvem hazagyalogolni! És te meddig szoktál maradni? Mert ez akkor sem biztonságos, ha a titkosszolgálat dolgozik itt, mert ilyenkor viszont nincs senki aki segíthetne… - aggodalmaskodtam, de hamar meg is szakította a mondandóm.
- Kedves hogy aggódsz, de igazából tízkor szoktam végezni és cserélni Ludwiggal, csak most neki közbejött valami nagyon fontos, és megkérdezte hogy tudnék-e egy plusz fél órát maradni.
- Oh, akkor… rendben azt hiszem, de attól még vigyázz magadra! Jó éjt, Elizabeth!
- Jó éjt Arthur! – Integettünk egymásnak, majd fürgén szedve a lábamat kimentem az ajtón, és megtaláltam az éjfekete taxit pontosan az ajtó előtt parkolva. Tudtam, hogy direkt rendelt a főnök taxikat minden napra hogy ezzel is könnyítse az autó nélküliek dolgát, de akkor is kissé szokatlan volt hogy még ilyenkor is itt áll. Viszont nem tudtam ezzel zavartatni magamat, mivel teljesen kimerültem, így egy nagy húzással kinyitottam a hátsó ajtót, és beszálltam a kényelmetlen bőrülésre. Letettem az aktatáskát a lábamhoz, és hátradőltem.
- Hova szeretne menni Uram? – kérdezte meg a sofőr. Akcentusa volt, amerikai, amennyire meg tudtam állapítani. Remek, ők akartak elszakadni tőlünk, erre visszajönnek. Egyre több az amerikai bevándorló már itt is. Nem mintha nem lenne elég az az egy francia piperkőc is, akitől minden áldott nap agybajt kapok. Megadtam neki a címet, mire elindította a motort, és megindultak a kerekek. Becsuktam a szemem, de hirtelen mintha egy halk nevetést hallottam volna, így egyből felpattantak a szemhéjaim.
- Maga nevetett? – kérdeztem meg, és elkezdtem a tarkóját vizslatni. Pár sötétszőke tincs fedte, amelyek a sapkája alól bújtak ki.
- Én ugyan nem nevettem – válaszolt vidáman. Még utoljára megállapítottam magamban, hogy a fáradtság paranoiddá tesz, majd lehunytam a szemeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése