2014. július 4., péntek

The American 2.rész
Spy!Au, Human!Au, Hetalia: Ahol az országok többsége kém és az országnevek kódnévként szolgálnak. Egyik nap sürgősen behívatja őket a főnök, mivel valaki betört az egyik nemes lakásába, viszont az érdekesség hogy nem vitt el semmit és nem is ölt meg senkit. A főnök megbízza England-et és társait hogy kutassák fel ezt a bizonyos személyt...
Mert nem érdekel hogy senki nem olvassa, én szeretem ezt a történetet és írom tovább :3 És előre szólok, még mindig nem történik semmi érdemleges, de lassacskán eljutunk odáig is. 

- A rohadt életbe is! – morogtam ingerülten, és gyorsan lekaptam az éjjeliszekrényről a telefont ami szakadatlanul folytatta a fülsértő rezgés – csörgés párost, majd a fülemhez emeltem.
- Mi van? – köszöntöttem szívélyesen Francist, akiből már bőven eleget kaptam tegnap este is. Felültem az ágyban, és a szabad kezemmel megdörzsöltem a szemeimet. Fél tizenkettő környékére sikerült végre vennem egy meleg zuhanyt, átöltözni, átnézni egy-két dolgot, és végül bedőlni az ágyba, de úgy tűnik nem képesek békén hagyni az embert hadd aludja ki magát egy fárasztó nap után, kinek van szüksége pihenésre egyébként is?
- A főnök mondta, hogy gyere be minél hamarabb, munka van, és ha nem jössz, akkor másnak adja, amit én nem bánnék…
- Na azt már nem! Rohanok! – még mielőtt bármit mondhatott is volna, kinyomtam a telefont, gyorsan visszadobtam az éjjeliszekrényre, majd kikászálódtam az ágyból és a rajtam levő atlétában és mackónadrágban elrohantam a padlón fekvő ruhatengeren át a szekrényhez. Boldogan felsóhajtottam, ahogyan kinyitottam az ajtót és megláttam, hogy pont van még egy tiszta fehér ing-fekete nadrág-fekete nyakkendő kombó. Éppen rángattam fel magamra a ruhákat nagy nehezen, mikor az átkozott telefon megint nekikezdett az idegtépő csörgésnek. Fel nem tolt nadrággal rávetődtem az ágyra és onnan sikerült megszereznem a telefont.
- Halló? – lihegtem, és a szabad fél kezemmel próbáltam felhúzni magamra az alsóruházatot.
- Arthur? Én vagyok az, mivel ez sürgős, így már küldtem érted egy autót, nem sokára meg is érkezik.
- Oh, rendben főnök, köszönöm, sietek ahogy tudok! – majdnem elhagyta a számat egy örömteli sikoly, ahogyan nagy vesződések árán sikerült felvennem a nadrágot.
- Rendben, viszlát – letette. Ilyenkor igazán tudtam örülni hogy a főnök nem túl bőbeszédű. Sietve letettem az ágyra a mobilt majd visszamentem, pár rutinos mozdulattal megkötöttem a nyakkendőmet a szekrényben levő tükör előtt, felkaptam a tegnapi zakót a székről és rávettem az ingre.
- Mi hiányzik még…. – megnéztem magam felülről indulva míg megláttam hogy nincs rajtam se cipő se zokni.
- Zokni! – a csatakiáltással megkezdődött a kutatás. Odarohantam a másik szekrényhez, kihúztam a fiókot, de nem láttam benne egyetlenegy darab zoknit sem. Kihúztam teljesen a fiókot, és fejjel lefelé elkezdtem rázni, de így sem esett ki belőle semmi.
- Basszus… - elkeseredetten visszahelyeztem a fiókot, majd a földön elterülő ruhakupac felé fordultam. Ez volt az egyedüli esélyem, így gyorsan leguggoltam és elkezdtem turkálni a ruhák közt.
- A fene belé, ez is megteszi akkor! – vettem rá magamat, ahogyan ott néztem a két kezemben lévő szürke és fehér színű zoknikat. Felhúztam őket a lábamra, még a telefont is fürgén eltettem a zsebembe, majd felvettem a cipőket és odarohantam az ajtóhoz. Amint kinyitottam, szembe találtam magamat egy magasabb férfival, akinek kedves, buci feje éppen rám nézett ugyanolyan döbbenten, mint ahogy jómagam is.
- Megérkezett a fuvarja, Mr. Arthur – mosolyodott el kedvesen a fehér sálas úriember, mire én is halkan felnevettem a nyugalomtól. Bezártam magam mögött az ajtót, majd lesétáltunk a lépcsőn, ahol ott várt egy fekete autó sötétített üvegekkel. Kicsit elkerekedtek a szemeim az autót látván, nem voltam benne biztos hogy ez vajon a főnök saját fuvarozó autója, vagy csak szimplán a szolgálat egy autója. Odamentem a hátsó ajtóhoz de a sálas férfi már nyitotta is. Akkor ez bizonyára a főnök sofőrje.
- Köszönöm, de igazán nem kell kinyitnia – mosolyogtam rá barátságosan, mire a tekintete valahogy olyan… rémisztővé vált, így inkább hagytam és gyorsan beszálltam.
- Szerintem kösse be magát – mondta hátrafordulva a vezetőülésből, és közben rám mosolygott. Kihúztam a biztonsági övet, és bekapcsoltam a piros kis helyre, de mindezt félve csináltam, mert eközben is állhatatosan figyelt a sofőr, mintha arra várna hogy mikor rontok el valamit. Viszont mikor bekapcsoltam, egyből visszafordult, és elfordította az indítókulcsot.
- Akkor indulhatunk – csendült fel lelkesen a hangja, majd erőteljesen rányomott a gázpedálra. A testem nekinyomódott az ülésnek, és rémülten bámultam előre, mialatt a két kezemmel szorosan az ülés aljába kapaszkodtam.
- Tudja, jó párszor láttam már magát, és általában a haja máshogy szokott állni. Vagyis, hogy pontosítsak, általában mindig olyan direkt kócos, amin látszik, hogy szándékosan állította be olyanra, de most inkább ténylegesen kócos.
- Most eléggé sietnem kellett, így maradt ilyen natúr borzas. De egyébként tényleg ennyire látszik? – kérdeztem rá lecsökkent önbecsüléssel, és feljebb csusszantam a helyemen.
- Nyugodjon meg, nem olyan szembeszökő a különbség, csak nekem ezeket az apró részleteket is tudnom kell észrevenni, mert az nem lenne túl jó ha nem vennék észre egy járókelő kabátjában lévő pisztolyt és azzal a pisztollyal lelőné azt akit szállítók, vagyis az ön és a jómagam főnökét. Ezért is tudom mondjuk azt is hogy a zakója belsejében baloldalt ugyancsak ott van egy pisztoly.
- Lenyűgöző – nyögtem ki, majd hirtelen a biztonsági öv szorítását éreztem a mellkasomon, ami megakadályozta hogy előrébb zuhanjak az ülésről.
- Átok rád! – mondta nyugodt, de mégis ingerült hangon a sofőr az autósnak aki nem adta meg az elsőbbséget, és ezért kellett lefékeznie. Visszaestem a háttámlának, és biztos voltam benne hogy ennek a helye ott fog maradni a hátamon.
- Elnézést kérek, remélem az az autós megjárja még egyszer, hogy nem tartja be a kreszt – rányomott a pedálra, és megint elindultunk a szokásos gyorsasággal ami a fénysebességgel vetekedett. Nem szólalt meg ezután, némán vezetett tovább az útra koncentrálva. Elhatároztam, hogy akkor megpróbálok kinézni a sötétített ablakon, ami meglepődésemre ugyanúgy átlátszott, mint egy normál ablak. Lehetséges hogy ezeknél is a vallatószobás ablakokéhoz hasonló technikát használnak. Amint kinéztem, felhagytam az ötlettel, hogy megcsodáljam a hajnali hat órai londoni életet, mivel azalatt a pár másodperc alatt sikeresen elszédültem.
- Csak dőljön hátra, nem sokára megérkezünk úgyis – bíztatott a sofőr, és ekkor eszembe jutott valami.
- Elnézést, de megkérdezhetem hogy hívják? Már hamarabb is meg kellett volna kérdeznem, csak sok minden jár a fejemben.
- Ivan Braginski a tisztességes nevem, orosz családból származom, de a szüleim már egyéves koromban elválltak és az anyám ideköltözött velem együtt, így ezért nincs akcentusom, még mielőtt megkérdezné – nem úgy tűnt mintha azért mondaná el mert unja, hogy mindenki ezt kérdezi tőle, inkább mintha csak meg akarná spórolni az időt.
- Értem. Nos, örülök a találkozásnak Ivan.
- Higgye el, én jobban örülök hogy találkozhattam magával, sokat hallottam önről, így jó volt megbizonyosodni róla hogy tényleg létezik is – felnevettem.
- Ez úgy hangzott mintha valamiféle mitikus lény lennék, mint például a Loch Nessi szörny.
- Mert úgy is beszélt magáról a főnököm. Azt mondta maga a legangolabb személy egész Angliában, tán még a királynőnél is angolabb. És hogy ezért is lett a fedőneve England.
- Hú, le vagyok nyűgözve, hogy a főnök beszél egyáltalán rólam, vagy bármiről is, mivel nem az a beszédes fajta.
- Már egy jó ideje neki dolgozom, és bizonyára ezért, de az elején tényleg ilyen volt, mindig csak ült némán a gondolataiba merülve.
- Lehet a „Vannak dolgok, amelyek többet mondanak minden szónál” a mottója – a visszapillantó tükörből láttam, hogy halványan elmosolyodott a gondolatra. Újra kinéztem az ablakon, és láttam hogy elkezdtünk lassulni.
- Megérkeztünk – jelentette ki hangosan Ivan, és kiszállt az autóból, mialatt én kicsatoltam magam. Odanyúltam a kilincshez, de az ajtó nyitódott, így, hogy ne bosszantsam fel Ivant, inkább csak megköszöntem és kiszálltam. Ahogy felnéztem, ott állt teljes életnagyságában a brit titkosszolgálat modern épülete a maga lőálló ablakaival és rengeteg emeletével.
- Szerintem sietnie kéne, nem? – rángatott ki az elbambult állapotomból Ivan. Rámosolyogtam, és kinyújtottam felé a kezemet.
- Még egyszer örülök a találkozásnak, Ivan.
- Ugyancsak örülök a szerencsének, Arthur úr – megszorította a kezem elég erősen, de a számat összeszorítva kezet ráztunk, majd hamar el is kaptam a tenyeremet és a hátam mögött elkezdtem masszírozni a vértől megfosztott kacsómat.
- Egyébként nyugodtan szólítson maga is Englandnek – szóltam még hátra, ahogyan előreindultam az épületbe, ő pedig némán rábólintott, és beszállt az autóba. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése