b u r n i n g desireship

Believe in a smiling God

Welcome to Night Vale, Angst, Dark: Ez nem is tudom mi lenne, Kevin és Cecil párbeszéd féleség(?) Hogy írhattam ilyet, hogy tehettem ezt Cecillel? Arghh, gyűlölöm magam, mi a csuda ütött belém?!  Lehet egy nagyon incuri +16-ot megérdemelne... bocsássatok meg nekem kérlek, főleg te Cecil :'( Ajánlott zene, amit nagyon imádok. - Mi a fene…?! – kiáltott fel rémülten Cecil, ahogy meglátta hogy oda van kötözve egy székhez. Megpróbálta kiszabadítani a kötél szorításából a kezét, de csak kihorzsolta vele. Nem emlékezett, hogy hogyan került ide, így körülnézett, hátha eszébe jut valami. Egy ismerős helyen volt, ahol a padló tele volt szórva fogakkal, amelyek közül jó néhány nem tűnt emberinek, a falakat vér borította, és… és a plafonba nagy üvegdarabok voltak beleszúrva, amiről mindenféle színű bőr és haj lógott lefelé. Cecil rosszul lett és a székén előre dőlve kihányta mindazt, ami a gyomrában volt, de csukott szemmel, mert nem akarta még eközben is a visszataszító fogakat figyelni. Mikor lassan visszadőlt a szék háttámlájának, meglátott maga előtt állni egy személy, azt a személyt, aki miatt ráeszmélt hol is van. Soha nem tudná elfelejteni azokat az obszidián fekete szemeket, a fehér inget és a rajta lévő sárga kötött pulóvert amelyeket friss, vörös vér tarkított, és oh, azt a szörnyű, gonosz mosolyt, amiben meglátszódtak az éles, véres fogai. Félelem járta át az egész testét, de nem mutatta ki ezt, nem tűnhetett gyengének. - Helló Cecil, rég nem találkoztunk már! – vigyorgott Kevin, és leguggolt hozzá, majd elkezdte jobban tanulmányozni a székhez kötött hasonmását. Szépen lassan, lentről lefelé. Cecil feszengve ült ott, és gondolkozott egy szabadulási lehetőségen. Kevin végül megállapodott Cecil hajánál, majd gyorsan felugrott és odament az asztalához. Cecil megint megpróbálta kiszabadítani a kezeit, csak most fürgébben, de nem járt sikerrel, és a csuklói már nem csak fel voltak horzsolva, hanem véreztek is. Kétségbeesetten felsóhajtott, és mint egy végszóra Kevin megfordult és visszament Cecilhez egy bőrönddel a kezében. - Na Cecil, ha elárulod hogy hol van az átjáró amivel átjutottál hozzánk, akkor együtt majd átmehetünk, és te vezetheted az adásodat, míg én… nos, arról majd később – vidáman felnevetett, miközben Cecil jobban elkezdett izzadni az idegességtől. - Nem tudom, arra sem emlékszem hogy kerültem ide. - Hazug! – üvöltötte dühösen, de ugyanolyan nagy vigyorral a képén Kevin, majd kinyitotta az aktatáskáját úgy hogy Cecil ne láthassa mi van benne, és elkezdett keresgélni. - Nem szeretjük a hazugokat, szóval most kapsz egy kis koszorút, hátha attól vidámabb és őszintébb leszel – elővett egy fogakból álló „koszorút”, és ráhelyezte Cecil fejére, aki csak undorodva és nagy levegőket véve ült a helyén továbbra is. - Most már elárulod, hol van az a gyönyörű átjáró? - Nem… emlékszem! – ejtette ki artikulálta a szavakat, mire Kevin megint az aktatáskája felé fordult, és mikor visszanézett rá, a kezeit a háta mögé téve kezdte el tanulmányozni Cecil arcát. - Hmm, még mindig nem vagy vidám, és őszinte sem! Na, ezen most szépen segítünk. Talán ha nagyobbá tennénk a szádat kiférne rajta a sok őszinteség, nem csak az egyszerű hazugságok – elővette a háta mögül a kezét, amiben egy kis tőr volt díszes markolattal, és leguggolt. Cecil nem próbálkozott elhitetni vele hogy tényleg az igazat mondja, mert tudta hogy úgysem hinné el neki, így csak ült és várta a fájdalmat. Kevin közelített az arca felé a tőrrel miközben a „Süss fel nap”-ot dúdolgatta, majd hozzáért vele a szájához, és egyik oldalt szép lassan vágott egy vonalat felfelé, ami a kiserkent vértől vörösen fénylett a nap sugarai alatt. Cecil a fájdalomtól hangosan felsikoltott, és könnyek eredtek meg az arcán. Kevin elvette a tőrt az arcától, és abbahagyva a dúdolást szomorkás arcot vágott. - Hé, ne csináld ezt, elmosod vele a mosolyodat kicsit, meg a dúdolásomat is elrontod! És még most jön a másik oldalt, szóval maradj csendben! – intette le, majd újra mosolyogva megkezdte ugyanezt a másik oldalon, hangosabban dúdolgatva. Ezt most Cecil némán tűrte, és próbálta visszafojtani a könnyeit. Kevin letette maga mellé a véres tőrt a fogakra, és két keze közé fogva megemelte Cecil arcát maga felé. - Így sokkal gyönyörűbb vagy, hidd el! Bár… - nézett le a Cecil kezein lévő tetoválásokra – ezekkel még kezdenünk kell valamit, mondjuk leszedni a bőrt és újat felvarrni a helyére! Látod, még választhatsz is! – felemelte hasonmása fejét a plafon felé, hogy láthassa újra az ott csüngő bőr és hajválasztékot. - Carlos úgyis meg fog menteni… - mondta ki, de inkább saját magát bíztatta vele, mint fenyegette Kevint. - Ki az a Carlos? Csak nem egy kis barátod? – a tekintete felragyogott, már amennyire abban a mély sötétségben a szeme helyén fel tudott ragyogni bármi is. - Nem, a szerelmem! - De hát Carlos az egy fiú név, nem? – értetlenkedett még mindig vigyorogva. - Igen, az, és ő is fiú – az arcáról lehervadt a mosoly, és erőteljesen magához rángatta Cecilt, aki fáradtan dőlt oda. - De ennek nem szabadna így lennie! Úgy tűnik, nem csak a külsőd, hanem a lelked is tele van rossz dologgal, így most szépen meg kell azt is tisztítanom! – mondta olyan hangsúllyal, mint amikor valakinek még plusz házimunkát adnak, és hátranyúlt egy nagy, hegyes fogakkal szegélyezett késért. - Ez miért lenne rossz? A szerelem hogy lehetne rossz? - Úgy, hogy az Istenünk azt mondta lehet rossz és jó fajta szerelem, és a tiéd rossz, romlott fajta, de ne aggódj, mindjárt segítek rajtad! – végighúzta az ujját a kés szélén, ami miatt egy vágás keletkezett, amiből csöpögött le a vér a fogakra. - Ki a ti Istenetek? És egyáltalán láttad mát valaha is, biztos hogy ő mondta ezt?- Kevin felé emelkedett, benyúlt a feje mögé az egyik kezével hogy megemelje amazt, és egy csókot hintett hasonmása homlokára, majd a saját homlokát Cecil homlokára szorítva állt. - Higgy egy mosolygó Istenben, Cecil. Higgy – mondta az utolsó szavakat, majd visszaguggolt, és elkezdte Cecil lelkének megtisztítását. - „Süss fel nap, fényes nap…”